Na, akkor tegyük le egy percre a fakanalat, mert itt fontos dolog készül. Polgár Judit neve felmerült köztársasági elnökként, Magyar Péter pedig személyesen kérné fel. Egyelőre tehát nincs kinevezés, csak felkérés és parlamenti választás következhet.
Judit ellen nekem egy rossz szavam sincs. Az uram is sakkozott, és mindig úgy szurkolt neki, mintha családtag volna. Tehetséges, talpraesett, világszerte ismert magyar, akire tényleg lehetünk büszkék. Még azt is elhiszem, hogy tisztességesen képviselné az országot.
De álljunk meg a nagymama kredencénél egy pillanatra. Tizenhat évig azt hallgattuk, hogy nekünk semmibe nincs beleszólásunk. Amit az Orbán-kormány eldöntött, az úgy lett, oszt jó napot. Most tényleg ugyanazt a módszert kell továbbvinni, csak más szereplőkkel?
A változás nem attól változás, hogy más ember ül a bársonyszékben. Attól változás, hogy másképp születnek a fontos döntések. Különben csak kicseréljük a terítőt, miközben ugyanaz a folt marad alatta.
Mert engem nem az zavar, hogy Judit neve előkerült. Engem az zavar, hogy megint néhány ember dönti el helyettünk. A parlament majd megszavazza, mi pedig nézhetjük a közvetítést, mint vasárnap a húslevest.
Miért ne választhatnánk közvetlenül köztársasági elnököt? Hadd álljanak elénk a jelöltek, és mondják el, mit képviselnek. Hadd kérdezzünk, vitázzunk, mérlegeljünk, aztán tegyük oda az ikszet. Rögtön kiderülne, ki tud beszélni az emberekhez, és ki csak a pártoknak hajbókol.
Judit akár meg is nyerhetné. Sőt, lehet, hogy fölényesen nyerne. Akkor legalább senki sem mondhatná, hogy egy párt ültette a székbe. Saját felhatalmazása lenne, nem pedig egy kétharmados pecsét a homlokán.
Nem kell minden ügyből népszavazást főzni, mint lekvárt a nyári melegben. De az államfő az egész országot jelképezi. Itt igazán beleférne, hogy az egész ország döntsön.
Na, kérem, itt volna az idő fellélegezni. Nem új gazdát akarunk ugyanahhoz a régi ajtóhoz. Kulcsot szeretnénk végre mi is kapni.
Csókol titeket,
Az anyós
